Első fejezet 2/2

Drake szemszöge
Az osztályfőnök bemutatott a többieknek majd kiment a teremből. A gyerekek mind odacsődültek hozzám kivéve Hangát, akit lekötött a rajzolás. Miután mindent elmondtam, amit a többiek tudni akartak rólam, odaültem Hanga mellé. Eszembe jutott, amit Emily és Rob mondott. „ Vigyáznod kell rá, ha meg akarsz szabadulni a másik énedtől.” ahhoz pedig előbb össze kellett barátkozni vele, még ha semmi kedvem sem volt bébiszitterkedni. Nem mintha egy 15 éves lány ne tudna vigyázni magára, de ha olyan nagy erő birtokában van amilyenben ő, és nem tud róla.. Még a végén képes kárt tenni magában. Akkor pedig a tervemnek lőttek.
-Mi a helyzet? –kérdeztem.
- Semmi.. és milyenek a többiek?- nézett fel rám.
-Jó fejnek tűnnek. – feleltem.
- Azért vannak köztük bunkók is. Ő velük jobb vigyáznod.- közölte
- Kik?
-Azt majd döntsd el te. – válaszolt.
- Oké.. és mit rajzolsz?- faggattam tovább.
- Minek tűnik? – nézett fel rám. Olyan közel volt az arcunk hogy éreztem a szájfénye illatát. Azonnal elkapta a fejét.
- Hát.. khm.. angyal..
- Eltaláltad.
- Sok angyalt rajzol?
- Szinte csak azt. – mondta. Vicces lenne, ha tudná, hogy ki volt valójában az édesanyja, Maria.
- Majd megmutatnád nekem a sulit? –kérdeztem. – Ebédszünetben megfelel?
- Tökéletes. –feleltem.
- De azért ebédelj. Utána még lesz időnk.
- Rendben. –mosolyogtam rá.


Hanga szemszöge

Az ebédszünetben Drake odaült a mi asztalunkhoz. Mire észbe kaptam már rám várt.
-Hova is mentek? –kérdezte Josh.
- Körbevezetem a suliban. – feleltem.
- Találtatok már dobost? – fordult oda Jenna Joshhoz. - Nem.. – sóhajtott fel a fiú.
- Tényleg nincs, ebben a nem tudom hány százfős iskolában egy normális dobos? –kérdeztem.
- Úgy tűnik. – Clary.
- Én tudok dobolni. – jegyezte meg Drake.
- Tényleg? Akkor délután eljöhetsz a próbára és megmutathatod, hogy mit tudsz. Persze csak ha szeretnél. – jelentette ki Josh.
- Oké és benne vagyok. -vont vállat.
- Hanga mielőtt elfelejtem.. ma nem tudunk menni, vásárolni.. Anyuék kérték, hogy iskola után egyből hazamennyek. – közölte Clary. - Rendben. Legalább megnézem, hogy Drake, hogy dobol. – mosolyogtam rá.
- Nem olyan nagy dolog. - szerénykedett.
- Az lehet. De nem biztos, hogy hazatalálnál.
- Ez igaz. – mosolygott rám. Eszméletlen szép mosolya van.
- Miután megettem sorban megmutattam a termeket Drakenak.
Délután elmentünk Joshhoz és kiderült, hogy a srác nagyon jól dobol. Így most már ő is a banda tagja. Azután elmentünk a városba ahol bementünk egy presszóba meginni egy forró csokoládét. Kiderült, hogy Drake még soha életében nem ivott forró csokit. Azt mondta, hogy nem vitte rá a lélek, hogy igya a csokit.
Majd pedig elmentünk Jennáékhoz. Ott megnéztünk egy horror filmet. Mutáns szörnyekről szólt. Pontosabban mutáns emberekről. Egy tini csapat elment bulizni a hegyekbe. Csakhogy eltévedtek és így, mondhatjuk saját magukat kínálták fel az emberevőknek. Undorító volt, de közben félelmetes is. A fiúknak nagyon tetszett. Nekem és Jennának már kevésbé. Mire vége lett besötétedett.
- Ajaj.. hogy megyünk haza? Nem akarok senkit sem elengedni, úgy hogy egyedül megy. – aggodalmaskodtam.
- Én Adamék mellett lakom és Bradet hazakísérjük, aztán pedig hazamegyünk. Ti is szomszédok vagytok tehát meg van oldva. – mondta Josh.
- Jól van.. de vigyázzatok magatokra.
- Hé, mi vagyunk többen. Ráadásul fiúk vagyunk. Ti ketten vagytok és csak Drake a fiú. – mondta Brad.  - Azért nem kell ennyire alábecsülni. – jegyezte meg Drake. - Jól van. Akkor indulunk? –kérdezte Adam és közben felvette a kabátját. - Mennyünk. –kezdtünk el mi is öltözködni.
Mi jobbra, ők balra fordultak. Útközben különféle hangokat hallottam, de vagy egy macska volt vagy pedig egy patkány.
Nem kellett volna megnéznem azt a horror filmet. – mondtam inkább magamnak, mint Drakenak.
- Csak nem félsz? – kérdezte mosolyogva Drake. - Nem. - hazudtam.
- Persze.. – elég valószínű, hogy nem vette be. Váratlanul valami feldöntött egy konténert előttünk. Felsikítottam. Akaratlanul is Drake karjaiba vetettem magam. Ő csak nevetett. Pontosabban nem csak ő. Kinyitottam a szemem. Adam, Josh és Brad volt előttünk és fogták a hasukat a nevetéstől.
- Ez nem vicces! – kiáltottam rájuk.
- De az! – nevette Adam. Ránéztem Drakera. Ő is nevetett, de aztán váratlanul abba hagyta. Akkor vettem észre, hogy még mindig őt ölelgetem.
- Bocs. – szakadtam el tőle.
- Látnod kellett volna az arcodat. – mosolygott.
- Ez akkor sem vicces. – tettem karba a kezem. A fiúk, miután rendesen kinevettek tényleg hazaindultak. Mi pedig folytattuk az utunkat. Drake még mindig rajtam nevetett.
- Még mindig vörös vagy. Nem is tudtam, hogy a félelemtől elvörösödsz.. – nevette. Hát nem is azért vörösödtem el..
Elkezdett csörögni a telefonom. Eleinte megijedtem a hangos zenétől, majd észbe kaptam és felvettem.
Halo? –szóltam bele. – (…) Szia, anya. Éppen hazafele tartunk. (…) Drakeval. (…) Rendben, szia. – tettem le.
- Aggódik? –kérdezte
- Igen. De ez érthető. Bárcsak ne lenne több gyilkosság. – abban a pillanatban amint ezt kimondtam hangos sikítás csapta meg a fülünket. – Ez… mi volt? –kérdeztem ijedten.
- Megnézem. Te maradj itt. Ne menny, sehova amíg vissza nem érek.
- Nem hiszem, hogy jó ötlet egyedül hagynod. Félek.
- Nem lesz semmi gond. Bízz bennem, rendben? – nyugtatott.
- De…
- El ne mozdulj innen. Megnézem, mi folyik ott. Esküszöm, 5 perc múlva visszajövök. – indult el majd befordult a sarkon.