Tündérek
Már vagy kétszer elmentem a mellett a fa mellett, aminek az egyik ágán egy sólyom fészek volt. Körbe-körbementem. Semmi értelme nem volt elindulni megkeresni a többieket. Sose voltam az a cserkész lány típus. Még az iránytűhöz sem értek!!
Így hát leültem egy nagy kőre és csendben vártam. Remélem, a többiek hamar megtalálnak. Mindig is attól rettegtem, hogy egyszer majd egyedül leszek az erdőben. Most pedig itt vagyok. Teljesen egyedül. Drake valószínűleg teljes mértékben gyűlöl és meggyőzte a többieket, hogy hagyjanak magamra.
Mindig is a pesszimista voltam magammal szemben. A legrosszabbra gondoltam minden rossz helyzetben. Nem volt ez másképp most sem.
A szívem majd kiugrott a helyéről, amikor megcsörrent a telefonom. Hogy lehet, hogy itt van térerő? A még nagyobb kérdés. Ki hív?
-H-haló? –vettem fel remegő hanggal. – Te ostoba liba hol vagy már?!! – ordított rám a vonal túlsó végéről Drake. – Drake! – vidultam fel. – Mi lenne, ha végre visszajönnél? – kérdezte türelmetlenül. Akaratlanul is elkezdtem pityeregni. –Eltévedtem. – mondtam. – Gondolhattam volna, hogy csak mész az orrod után közben pedig nem is nézed, hogy merre mész. Aj.. most mehetünk vissza érted. Mond el, hogy mit látsz, milyen ott ahol vagy? –kérdezte. – Egy nagy kövön ülök. A közelben van egy sólyom fészek. A fű elég magas. És.. - a szívem egy pillanatra megállt. A magas fűben egy alakot pillantottam meg. Egyáltalán nem tűnt emberinek. Nem is rendes ruhája volt, hanem inkább olyan volt, mint egy középkori harci öltözet. Olyan, mint amilyen azoknak, akik betörtek Emilyék házába. Egy Holdgyilkos. –És?- kérdezte – Drake.. a-azt hiszem egy Holdgyilkost pillantottam meg előttem úgy 400 méterrel a magas fűben. – suttogtam remegő hanggal. – Mi? Nem hallom! Ne sugdolózz. - abban a pillanatban az a valami, nem tudom pontosan hogy mik a Holdgyilkosok, meglátott. – Drake! Egy Holdgyilkossal szemezek… és.. elkezdett felém futni. Segíts! – kiáltottam. – Miért nem tudsz nem bajba keveredni? Menekülj onnan! Ha a kőtől elindulsz balra, akkor hamarosan meglátsz majd egy fát, amibe belehasított a villám! Mire odaérsz, mi már ott leszünk! De menekülj! – úgy is tettem. Szaladtam, ahogy csak a lábam bírta. Ahogy beszaladtam az erdő belsejébe egyre inkább gyérebb lett az aljzat. Nem láttam sehol azt a fát.
Hirtelen valami elkapta a lábam és elvesztettem az egyensúlyomat. Gyorsan a hátamra fordultam és megláttam a Holdgyilkost, aki a lábamat fogja és eszeveszettül vigyorog. A bokám fölött már vérzett annyira belemélyesztette a karmait. Aztán rám mászott. Próbáltam lerúgni magamról, de nem sikerült.
Szívós kis csaj vagy! A gazdám büszke lesz rám, ha elviszlek neki! –nevetett és megpróbált valamivel fejbe verni, de mielőtt ezt megtehette volna egy nyílvessző állt a mellkasába. Pont ott ahol a szívének kéne lennie. Kétlem, hogy egyáltalán van ezeknek szíve. Holtan hullott a földre. Körül néztem és Draket pillantottam meg először majd Robot és Emilyt.
- Jól vagy? –kérdezte Drake. Nem válaszoltam csak mélyeket lélegeztem. Egy percre még azt is elfelejtettem. Végül bólintottam. Megkönnyebbülés látszott az arcán. – Fel tudsz állni? – Ránéztem a véres lábamra. Folyt belőle a vér. – Emily. Be tudod gyógyítani a sebeit?
- Persze. De az eltart minimum fél óráig. – mondta.
- Jó, annyit tudok még várni. – mormogott. Váratlanul szörnyű érzés kerítette hatalmába a gyomromat. Megfeszültem a fájdalomtól.
- M-mi a baj? –kezdett aggódni Drake. Ahogy ezt kimondta elkezdett korogni a hasam. – Ne ijesztgess ennyire!! Mindjárt hozok enni. Nem messze innen van egy benzinkút, ha jól emlékszem. Addig ne keveredj semmi bajba. – figyelmeztetett. Nem mintha bajba akartam volna kerülni. Hihetetlen hogy mennyire félreismertem.
- Miután elment Emily elkezdte gyógyítani a sebem. Rob addig szétnézett a közelben, hogy nincs e több Holdgyilkos. Mire visszaért Emily végzett a lábammal és én már felálltam.
- Nincsenek többen. Legalábbis a közelben. – mondta Rob.
- Egyébként.. ti hogy-hogy emberi formában vagytok? –értetlenül meredtek rám. – Úgy értem, hogy azt mondtátok, hogy a Haláltáncosok is végül is Holdgyilkosok csak egy másik fajtája. De ezek a Holdgyilkosok egyáltalán nem emberi formában voltak.
- Ez azért van, mert mi vérfarkasok vagyunk. Akkor változunk át, amikor akarunk.
- Ó, értem. – közben megérkezett Drake. – Ez gyors volt. –szóltam oda neki. Hozzám vágott kettő chipset.
- Tessék. Elégedj meg ennyivel, amíg beérünk a városba. – mondta. - Jó. Köszönöm. – bontottam ki egyből az egyik tasakot.
- Nekünk nem is hoztál kaját? – kérdezte Emily. - Nem mondtátok. És pénzem sem volt sok. – magyarázta.
- Honnan tudtad, hogy imádom ezt a fajta chipset?
- Mondtam már.. mindent tudok rólad. Egyébként meg fél évig én vigyáztam rád, amikor kicsi voltál.
- Ha 2 éves voltál, amikor én születtem akkor te most 17 éves vagy.
- Igen. Ehhez nagy matektudás kellett. Na, mehetünk? –kérdezte ingerülten.
- Menjünk! – indultam el.
- Nem arra kell menni. – indult el Drake a másik irányba. Fogadni mertem volna rá, hogy direkt csinálja ezt velem. Amint megfordultam egy idegen lánnyal találtam szembe magam. Annyira megijedtem, hogy majdnem hátra estem. De ő még időben elkapott. Nem is tudtam, hogy ennyire gyors.
- Asia! Te mit keresel itt? –Drake is majdnem annyira meglepődött, mint én.
- Otthon unatkoztam. Követtelek titeket amióta elszöktetek a Holdgyilkosok elől. Komolyan ez a kislány lenne Maria lánya? Ki nem nézem belőle, hogy egy angyal lánya. Olyan szerencsétlen. – nézett rám úgy, mint egy fogyatékosra.
- Nem vagyok szerencsétlen. – jelentettem ki. – Egyébként te ki vagy?
- Asia Goldenflame. Egy Yanis. –mondta.
- A Yanisok a tündéreknek egyik faja, ha úgy vesszük. – magyarázta Drake. – De neki nem szabadna itt lennie! Mit fogunk kapni, azért mert elszöktél az iskolából?- fordult Asia felé.
- Elengedtek. Mondtam az iskolavezetőnek, hogy Maria angyal lányát megyek keresni. Így elengedtek. A szüleim is megengedték. Mivel te itt vagy.
- Hát persze. - sóhajtott fel Emily. – Azt mondani, hogy egy angyal lányát keresed, miközben csak a szerelmed mellett szeretnél lenni, elég nagy hazugságnak számít.
- Ki kérem magamnak.. – fordult Emily felé. Ekkor láttam meg a szárnyát, ami olyan volt, mint egy szitakötőé.
- El a kezekkel! – rivallt rám, amikor meg akartam érinteni. – Egyébként sincs messze Laras Iman innen. – fordult megint Emilyhez. – Még szép hogy elengedtek. Egyébként is már csak 1 év és nagykorú leszek.
19 éves vagy, de még mindig mintha 5 lennél. – mielőtt bármit is mondhatott volna rá valamit megszólaltam.
- Laras Iman? – kérdeztem. – Erdei város. A Yanisok lakhelye. – mondta Rob.
- Ja, értem..
- Indulhatnánk? Már Lily és Benton rég otthon vannak, és azt hiszik, hogy a lányuk az iskolában van.
- Lily és Benton? Az angyal csajnak a nevelő szülei? Láttam, ahogy a Holdgyilkosok megölik őket. – mondta Asia.
- Mi? Az nem lehet.. ugye? Mond, hogy csak viccelsz!? – kezdtem könnyezni. Erre elnevette magát.
- Látnod kellett volna az arcodat! –nevette. Gyorsan megtöröltem a szemem. – Ez egyáltalán nem volt vicces. – mordultam rá.
- Egy angyalnak nem szabad ilyen morcosnak lennie egy ártatlan tréfa miatt. Elrondítja a szép pofikádat. Na, jó.. annyira nem szép. Mehetünk? –karolt bele Drakeba. Ők előre mentek én meg maradtam hátul Robbal és Emilyvel.
- Ne hagyjatok kettesben azzal a lánnyal, mert képes leszek még a végén megfojtani. – súgtam oda nekik.
- Nyugodj meg. Nem csak te vagy így, de most egy darabig nem fog téged békén hagyni. Féltékeny rád.
- Miért lenne rám féltékeny? – értetlenkedtem.
- Tetszik neki Drake. És mivel ő téged védelmez és rád figyel… - nem kellett befejeznie a mondatot, hogy tudjam.
- Ezért féltékenynek lenni elég hülyeség. Felőlem aztán össze is jöhetnek.
- Ez nem ilyen egyszerű. Édes anyád.. – de Rob közbe vágott. – Biztos jó ötlet neki elmondani?
- Egyszer úgy is meg kell tudnia.. jobb minél előbb nem?
- Mi van az édes anyámmal? – kérdeztem megnyomva az édes szót.
- Édesanyád Draket szánta neked. – mondta Emily.
- Hogy érted azt, hogy nekem szánta? Nem értem.
- Úgy, hogy azt akarta, hogy.. ti ketten a jövőben együtt legyetek. Mármint úgy együtt, mint férj és feleség. – mosolygott Emily.
- Mi? Esélytelen hogy én hozzámenjek ehhez az alakhoz. – mutattam rá. Kicsit túl hangosan mondtam és hátra fordult. – Ha jól hallottam rólam van szó. - mosolygott.
- Nem a te választásod. Anyukád tudta, hogy egy nap így is úgy is egymásba szerettek. Megjósolta pontosabban.
- Nem hiszem, hogy valaha is beleszeretek. – ráztam a fejem. Képtelen voltam ezt felfogni. Túl sokat tudtam meg 12 óra leforgása alatt.
- Ha ez megnyugtat.... Ugyanígy vagyok vele. – szólalt meg Drake. Asia csak nevetett.
Hamarosan megérkeztünk a város széléhez. Ott már fogtunk egy taxit, ami elvitt haza. Amikor beállítottam Drakeval, Emilyvel, Robbal és Asiaval a szüleim.. Vagyis Lily és Benton nagyon meglepődtek.
- Kicsim te mért nem vagy iskolában? –kérdezte anya.
- Beszélnünk kell. – közöltem. Leültünk a nappaliba. Egész úton azon járt a fejem, hogy mit fogok beadni nekik. Nem jutottam semmire. Az igazat meg mégsem mondhatom el, mert ha megtudnák, hogy ki volt az igazi anyám, azt hinnék, hogy megőrültünk mind. Arra viszont kíváncsi voltam, hogy anyuék mért nem látják Asia szárnyait. Talán az emberek nem látják. – Apa itthon van? –kérdeztem végül.
- Igen. De alszik. Viszont még nem válaszoltál, hogy miért nem vagy az iskolában?
- Az a helyzet hogy..
- Az a helyzet hogy megtaláltuk az édesanyját. – szólt közbe Drake.
- De hisz.. én vagyok az édesanyja.
- Nem.. csak ti neveltetek fel. Az nem ugyan az. – jelentettem ki. Anya értetlenül meredt rám.
- Honnan tudod? –kérdezte. - Az nem lényeg. Nem haragszom vagy ilyesmi. Habár nem tudom miért nem mondtátok el. - mondtam.
- 2 éves voltál, amikor örökbe fogadtunk. Nem számítottunk rá hogy bárki tudná, hogy nem a mi gyerekünk vagy mivel azután költöztünk ide. Nem tartottuk szükségesnek elmondani.
- Végül is érthető.. de mégis khm.. el kell mennem.
- Nem mehetsz sehova. Még csak 15 éves vagy. Hova akarsz menni?
- Anyuhoz. - szóltam.
- Nem akarlak elveszíteni. – könnyezett. Ránéztem a többiekre. Bólintottak.
- Visszajövök. Nem fogsz elveszíteni. De ha elmegyek, elmennek a gyilkosok is innen.
- Ezt nem értem. Miért mennének el?
- Mert Hangát keresik. Nem tudják, hogy hogy néz ki és ezért ölik a lányokat. Ha marad, akkor előbb utóbb megölik. – mondta Rob. – Eljön velünk. De esküszöm, hogy visszahozzuk, amint nem üldözik.
- De miért ő kell nekik?
- Anyám miatt. Ez most bonyolult. De muszáj elmennem. Kérlek. Nem akarom, hogy többen meghaljanak miattam! – könnyezett a szemem. Anyu felsóhajtott.
- Rendben. De kérlek, nagyon vigyázzatok rá! – nézett fel Robra és Emilyre.
- Az életünk árán is megvédjük. Esküszünk. – Emily. Anya bólintott.
- Rendben. Akkor menny. De hívj fel mindig jó?
- Az nem jó ötlet. Akkor le tudnak mérni minket. De amikor egy-egy városban leszünk a telefonfülkékből akár estig is beszélgethetnek. – Rob.
- Az a lényeg hogy biztonságban legyen. – jelentette ki. – Csak apádat győzd meg. Vagyis Bentont.
- Mindig is ti lesztek a szüleim. – öleltem meg. Mindketten elkezdtünk sírni. Apa kijött a szobából nagy kómásan.
- Mi ez a nagy sírdogálás? –kérdezte ásítva.
- Apa.. elmegyek. – közöltem vele.
- Hova?
- Nem tudom. De minél messze innen. – mondtam szinte sírva.
- Remélem, nem egy fiú miatt gondolod ezt. Terhes vagy? – majd ránézett Drakera.
- Nem. Nem egy fiú miatt. És nem vagyok terhes. – mosolyogtam rá. Mindig is féltett a fiúktól.
Elmeséltünk neki mindent, amit anyunak. Nem hazudtam nekik. Egyszerűen nem mondtam el nekik az igazságot. Apa nehezebben engedett, de aztán beadta a derekát. Összeszedtem a cuccaimat és lassan elbúcsúztam tőlük.
- Jennának és Clarynek mondjátok, hogy… felvételt nyertem egy jobb iskolába. Haragudni fognak először. De végül megértik. Rendben? – kérdeztem.
- Rendben. – sóhajtottak mindketten.
- Felhívlak, titeket amint tudlak. – öleltem őket. Már vagy fél órája csak bőgtem. Mire elmentünk már este 7 óra volt. Besötétedett. Fogtunk egy taxit, hogy kivigyen a városból. 1 óra múlva kikerültünk közel ahhoz a réthez ahol nem rég voltunk.
Ott Rob tüzet gyújtott és mind köré gyűltünk. Én Asia és Emily mellett voltam. Asia semmi esetre sem engedte, hogy Drake mellettem üljön. Miután megettük a vacsorát, amit még anya adott nekünk Emily és Rob elmentek aludni. Én is nagyon fáradt voltam, de éreztem, hogy nem tudnék aludni.
- Hanga aludnod kéne. – jelentette ki Asia.
- Nem tudnék. Egyébként.. most hova megyünk? –kérdeztem.
- A Vörös tóhoz. – felelte Drake. – Ott van egy falu. Ott születtél. Anyukád ott nevelt fel engem. És.. ott vagy a legnagyobb biztonságban.
- Mi a neve annak a falunak?
- Angel. – mosolygott Drake. - Maria miatt? –kérdeztem. - Miatta is. Sok angyal megfordult ott. Megvédelmezték azt a falut, mert tiszta. Nincs benne semmi, senki gonosz. A démonokat és azokat, akik ártani akarnak, az ott lévőknek azokat távol tartja egy láthatatlan fal.
- Értem.
- De jó! Már nagyon régen be szerettem volna menni Angelbe.– jelentette ki Asia. – Még nem voltál ott? – kérdeztem meglepetten.
- Túl messze van Laras Imantól. – felelte. – Ja, értem. Na, én azt hiszem, mégis megpróbálok aludni. – feküdtem le
